1.rész(Harumi)

A mai világban nagyon sokat számít, ha valaki gazdagnak születik. A legjobb iskolákba járatják, csupa márkás ruhákban parádéznak és saját szolgálójuk vagy komornyikjuk van. Ház helyett egy villába, vagy egy luxus hotel legfelső szintjén élnek, a szüleik pedig kivétel nélkül mind elismert személyek. Sajnos, bármennyire is szerettem volna, nekem nem adatott meg ez az élet. Egy apró kis házban élek a szüleimmel és az öcsémmel, aki még óvodába jár. Sosem voltunk gazdagok, ennek ellenére volt egy jól felépített életünk. Én azonban mindig is arra vágytam, hogy egyszer megtapasztalhassam azt, milyen is gazdag lánynak lenni. Mikor fekete sötétített ablakú autóval visz iskolába a sofőr, vagy mindenki körbeugrál és lesi minden kívánságomat. Persze tudom, hogy erre esélyem sincs, de azért jó álmodozni róla. Épp a reggeli készülődés kellős közepén vagyok, ugyanis nemsokára kezdődik az iskola. Egy puha hajkefével megfésülöm, a barna vállig érő hajamat, majd magamra veszem az egyenruhát és már megyek is a konyhába.

- Jó reggelt mindenkinek! - köszönök, majd leülök az asztalhoz.

- Harumi, sietned kell, nemsokára kezdődik az órád! - korholt le az anyám, mire gyorsan hozzáláttam a marha currynek, amit reggelire főzött. Apám már rég a munkahelyén van, egy autószerelő műhelyben dolgozik és csak késő este szokott hazajárni. Édesanyám varrónő, egy igen kicsi varrodában és sajnos nem keres valami sokat vele. Az öcsém Daichi, pedig még óvodába jár, így neki valószínűleg teljesen mindegy milyen az anyagi helyzetünk, amíg a szüleim kitüntető figyelmét élvezheti. Miután befejeztem a reggelit, már indultam is, de anyám megállított.

- Nézd, ezt csak neked csináltam! - vett elő a dobozából, egy halvány rózsaszín sálat, ami nagyon jól ment a szürke egyenruhához.

- Köszönöm anya! - felveszem a sálat, majd jól megölelgetem az anyámat. Mivel már nagy késésben voltam, így futva indultam el az iskola felé. A középiskolába ahová járok, a diákok pár kivétellel mind elképesztően gazdagok. Márkás órájuk és táskájuk van, az ebédjüket mesterszakácsok készítik, egyszóval mindent megkapnak, amit csak akarnak. Persze vannak ösztöndíjas tanulók is, mint például én is, de őket nem igazán tűrik meg az iskolában. Nos, hogy engem miért is tűrnek meg? A helyzet az, hogy nem igazán tudják azt, hogy igazából szegény vagyok. Persze a tanárok tisztában vannak vele, de mivel előttük nem igazán szoktunk beszélgetni, így mindössze azt hiszik pusztán kedvességből beszélgetnek velem. Nem akartam hazudni nekik a származásomról, de tekintve, hogy mennyire durván bánnak azokkal, akik nem valók közéjük, más szóval szegények, hogy jobbnak láttam, ha ezt az információt egy kicsit elferdítem, így az egész osztályom és az iskola is azt hiszi, hogy egy divattervező lánya vagyok és a szüleim nagyon gazdagok. Mindig is utáltam a hazugságokat, erre pont nekem kell ezt tennem. Elég borzasztó, de már nem tudok visszafordulni és úgy tenni, mintha ez nem jelentene semmit. Épp igyekeztem befelé, mikor egy hang megállított.
- Harumi-chan! - megfordultam és megláttam az iskolabeli legjobb barátnőmet, az egyetlen személyt, aki tisztában van a valódi hátteremmel, Namiki Mikoto-t. Az apja egy vállalat tulajdonosa és felnőttként neki kell majd átvennie a vállalatot. Van egy bátya Takauji, aki szerelmes belém és többször utalt már arra, hogy az érettségim után szeretne engem feleségül venni, de én igyekszem őt finoman visszautasítani. Na nem mintha nem kedvelném, de nem vagyok belé szerelmes. Pedig Mikoto szerint át kellene gondolnom, mert így kihúzhatnám a szüleimet a szegénységből, plusz egy olyan ember felesége lehetek, aki szeret is engem. Mikoto egyébként külsőre olyan, mint aki épp most lépett ki egy magazinból. Hosszú, majdnem derékig érő világosbarna haja van, elég magas így magas sarkúra sincs nagyon szüksége, illetve smink nélkül is gyönyörű az arca.
- Mikoto, ne haragudj, hogy nem figyeltem!
- Megbocsátva. Milyen szép ez a sál! Az anyukád varrta? Milyen mázlista vagy, bezzeg az enyém inkább pénzt ad, hogy vegyek belőle azt amit akarok.
- Neked legalább nem kell hazudnod ahhoz, hogy szeressenek! - ez végül is igaz, hiszen a gazdagok szeretik a gazdagokat, a szegényekkel meg úgy bánnak mint a kutyákkal. Mivel becsengettek, jobbnak láttuk bemenni. Az iskola a legmodernebb kütyükkel van felszerelve. A tanulók nagy része tabletet használ az órákon az íráshoz. Én kimentettem magamat azzal, hogy a szüleim elég régimódiak, ezért szeretnék, hogy normális füzetbe írjam le az anyagot. Szerencsémre bevették, így ezzel nem volt semmi gond. Az épület kívülről bézs színű, belülről viszont kellemes levendula szín fogadja a diákokat. 3 emeletes az épület, rengeteg teremmel. persze, hiszen Japán elitjei tanulnak itt és kell a hely. Ezen kívül az iskola rendelkezik egy hatalmas sportpályával, egy külön étteremmel a gazdagok számára, sőt még egy titkos szépségszalon is nyílt itt. Mondjuk fogalmam sincs, hogy mégis minek, de sajnos ebben a témában nem én döntök. Épp a folyosón voltunk Mikoto-val és vártuk, hogy az osztályfőnökünk megérkezzen, mikor beléptek az iskolába ők...A Five az iskola 5 legtehetősebb és kétség kívül legjóképűbb fiúiból álló csapat. Az apáik szponzorálják az iskolát, magyarán ők fizetik a plusz költségeket, így a fiaik gyakorlatilag bármit megtehetnek itt, anélkül, hogy engedélyt kellene kérniük rá. Leghátul haladt a csapat legidősebb tagja Noda Daichi, aki a többiekkel ellentétben, már idén végezni fog. Rövid fekete haja van és valami oknál fogva szemüveget visel. Az apjának technikai cége van, így minden kütyühöz nagyon jól ért. Előtte haladt Natori Souma, akinek szintén fekete rövid haja volt. Az apja Tokió legjobb és legdrágább kórházának igazgatója és a pletykák szerint, ő fogja majd átvenni a helyét. Középen haladt Kino Tsukasa, aki magasságával kicsit kilógott a többiek közül. Az ő apjának egy gyermekvédelmi szervezete van, vagyis az ő családja az egyetlen, akik valami hasznos dolgot csinálnak és nem kérnek érte borsos árat. A fiú híres a magas intelligencia szintjéről. Másodikként ott volt Isuzu Ebnia, aki egy lekényeztetett kis herceg. Az apjának van egy művészeti központja, így a fia is egy igazi művészlélek. Végül a sort az iskola, nem is Tokió leggazdagabb családjának fia vezette. Kitazawa Shusaku minden lány álma. Jóképű, gazdag és nagyon okos. Ezen kívül sajnos nem sikerült róla több információt kideríteni, talán nincs is benne több ennél. Valahogy ő mégis kilóg a sorból, de fogalmam sincs miért. Ahogyan az egyenruhájában elhaladt előttem, hirtelen egy különös melegség járta át a testemet. Még soha életemben nem éreztem így. Ez a fiú képes volt elérni, hogy le se tudjam venni a szemét róla egészen addig, amíg be nem ért a terembe. Ő az egyetlen a fiúk közül, aki az én osztálytársam. Miután megérkezett az osztályfőnökünk, mi is bementünk a terembe és elkezdődött az első óra. legnagyobb bánatomra Kitazawa-kun pontosan mögöttem ült, így újra elfogott ez a különös érzés. Őszintén megmondom lövésem sincs arról, mégis mi ez, mindenesetre nagyon furcsa és új ez nekem. Az órák után következett az ebédszünet. Mivel én is "gazdag" vagyok, így az étteremben ebédelek. Tudom ez nagyon gáz, ráadásul ezt az egészet Mikoto intézte el nekem, amiért nem győzök elég hálás lenni neki. Miközben sétáltunk el az étteremhez megláttuk, hogy Oriyama Karin-t, az egyik osztálytársunkat egy idősebb próbálja erőszakkal megcsókolni. A lány hozzám hasonlóan ösztöndíjas tanuló. Az ő családja is gazdag volt, de miután az apja cége tönkrement, nem tarthatta meg régi pozícióját.
- Megyek és segítek neki! - de Mikoto ezt nem engedte meg.
- Neked elment az eszed? Ha odamész, azzal csak lebuktatod magad. Hagyd inkább és menjünk!
- Szerintem aki kettőnk között megőrült, az te vagy és nem én! Hát nem érted, hogy segítenünk kell rajta!
- Hagyd őt békén! - hátrafordultunk és megláttuk Ebina-kunt, aki miután szépen leszerelte a srácot, Karin hátára terítette az öltönyét és elvezette a lányt, de még előtt biccentett nekem a fejével, amit viszonoztam is. Na jó, hát ez totál furcsa volt. Mármint nem az, hogy megvédte Karint, hanem az a biccentés. Csak nem ismer valahonnan? Miután megérkeztünk, leültünk a szokásos helyünkre az ebédünkkel együtt.
- Nem is gondoltam volna, hogy Ebina-kunt ennyire érdekelné Karin.
- Nem érdekli, csak valahogy jobb színben akart feltűnni! Ezeket a srácokat mindenki bunkónak tartja, én pedig tökéletesen egyet értek velük! - sajnos ebből nem sokat hallottam, ugyanis a szemeim ismét megakadtak Kitazawa Shusaku-n. a Barátaival egy páholy szerűségben üldögélt és láthatóan nagyon unatkoztak mind az öten.
- Úgy tűnik meg van az ok, amiért nemet mondasz a bátyámnak! - sóhajtott fel Mikoto, mire ránéztem.
- Ne haragudj, csak nem tudom levenni róla a szemem. Van benne valami, ami nem engedi meg, hogy másra figyeljek, mikor a közelben van.
- Csak nem beleestél? Szerelem első látásra, mi?
- Dehogyis, különben is, ő gazdag én viszont nem vagyok az! Sosem jöhetne össze!
- Vele nem is, de a bátyámmal igen. Miért nem próbálsz meg közeledni hozzá? Hiszen nála jobbat úgyse kaphatnál!
- Megmondtam, hogy csak ahhoz megyek hozzá, akibe beleszeretek! Kérlek hanyagoljuk ezt a témát! - annyira elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem, hogy Kitazawa-kun épp az asztalunk felé tart. gyorsan lehajtottam a fejem, hátha csak megkerül minket és máshová megy, ám nem volt ekkor szerencsém.
- Izé.. - szólalt meg végül, mire felemeltem a fejemet.
- Mit szeretnél? - kérdeztem félénken, mire mindenki az étteremben felénk fordult. Na ez aztán a ciki helyzet.
- Kitazawa Shusaku vagyok! - nyújtotta felém a kezét. Na várjunk csak. Már egy éve vagyunk osztálytársak és most mutatkozik be? Hát én nem értem ezt a srácot. Mindenesetre már megint elérte, hogy rajta kívül ne figyeljek senki másra, csak rá.
- Sugihara Harumi vagyunk! - fogtam meg a kezét, mire nyomott egy puszit a kézfejemre. hirtelen kedvem lett volna elájulni. Tény, hogy még senki sem csinált ilyet, legfőképpen egy ilyen srác nem, mint ő. - Miért mutatkoztál be?
- Mert csak most vettem észre, hogy idejársz, szóval gondoltam bemutatkozok neked! - eleresztett egy mosolyt, a gyomromban pedig pillangók kezdtek el vadul cikázni. Miért csinálják ezt velem? Hiszen a szerelem első látásra nem létezik! Vagy ezek szerint mégis?
- Minden lánnyal ezt csinálod? - súgtam a fülébe, mire elnevette magát.
- Csak ha olyan szépek, mint amilyen te is vagy! Üdv nálunk! - azzal fogta magát és már ment is vissza a többi fiúhoz, akik vigyorogva integettek nekem. Hát ez remek, mikor azt gondoltam megúszom problémák nélkül, pont akkor tetszem meg az iskola leggazdagabb tanulójának.