Gazdagnak lenni, áldás és átok is egyben. Noha mindent megkaphatsz amit csak szeretnél, viszont a szüleid teljes mértékben megfeledkeznek arról, hogy a világon vagy. Nos, az én apám is ezt csinálja. Az anyámmal elváltak, mikor 5 éves voltam és azóta nem is láttam őt. Az apám elvett egy úri dámát, aki ki nem állhat engem és ez sajnos az apámra is ráragadt. Mondjuk úgy, hogy csak azért nem dugtak még be egy nevelőotthonba, mert kell valaki, aki majd átveszi az apám cégét. A cég pénzügyekkel foglalkozik, tőzsdével és egyéb olyan dologgal, amivel én egyáltalán nem akarok foglalkozni a későbbiekben. Noha már másodéves vagyok, fogalmam sincs mihez akarok majd kezdeni. Annyi biztos, hogy nem apám cégét akarom igazgatni. A házunk egy igazi palota, természetesen ez a gazdag lét egyik előnye akar lenni. Van egy nővérem is, aki a munkája miatt elég sokat van külföldön, így sajnos nem igazán látjuk egymást. Komornyikunk is van, aki talán apám helyett apám volt mindig is.
- Fiatalúr, jó reggelt! - hallottam Koiwai hangját. Ő a komornyikunk már 20 éve és ő volt az, aki egyfajta dada szerepet töltött be az életemben. Mindig vigyázott rám, mivel az apám erre nem volt hajlandó. Kíváncsi lennék ha egy nap bajom esne, akkor mihez fog kezdeni, tekintve, hogy én vagyok az egyetlen örököse. Ásítottam egyet, majd nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. A szobám elég egyszerű a ház többi részéhez képest. Van egy nagy francia ágy, pár antik bútor és a személyes kedvencem, egy nagy állvány ahová kedvemre rajzolhatok. Ha valamit igazán szeretek az a rajzolás. Miután felvettem a tegnap simára vasalt egyenruhámat, az asztalomhoz léptem.
- Praton, jó reggelt! - kopogtattam a műanyag ketrecen, mire a hörcsögöm kibújt a rejtekéből és az orrát neki nyomta a műanyag falnak. Azt hiszem ő az én legjobb barátom. Mindig meghallgat engem és sosem nevet ki. Persze nem mondanám, hogy nincsenek barátaim, de olyan jó lenne ha lenne egy igazi, akivel minden problémámat megbeszélhetném. Minden reggel egy órával korábban kelek, hogy elkészíthessem az ebédemet amit az iskolába magammal viszek. Tudom kicsit furcsának tűnhet, hogy magam készítem az ebédemet és nem a szakácsunk, de nekem fontos az, hogy ne legyek túlságosan elkényeztetett. Titokban főzni is nagyon szeretek, persze ha az apám ezt megtudná, tuti kigúnyolna, az pedig a legkevésbé sem hiányozna. Miután végeztem az ebéd elkészítésével és a reggelivel, még bőven időben voltam.
- Fiatalúr, ha gondolja már indulhatunk is!
- Ne fáradj Koiwai, ma Ebina-val együtt megyek iskolába! - a négy barátom közül talán ő áll hozzám a legközelebb. Egy évvel fiatalabb nálam, így szinte az öcsémnek tekintem. Az apjának van egy művészeti központja, ami szerintem tök jó. Az egyetlen gond vele, hogy túlságosan el van kényeztetve és elvárja, hogy mások is a kedvére tegyenek, beleértve engem is. Ha nem kap meg valamit, akkor pedig hisztizni kezd. Magamra kaptam a táskámat és a ház előtt vártam a fekete terepjáróra, ami Ebina-t szokta szállítani mindennap az iskolába.
- Shu-chan! - hallottam meg a hangját, mire elmosolyodtam. Ő az egyetlen aki így hív, igaz az anyám is így hívott, mikor még együtt voltak az apámmal.
- Jó reggelt Ebina, látom jó kedved van!
- Igen, de előtte szállj be, majd elmesélem. - beszálltam mellé, ő pedig mesélni kezdett. Kiderült, hogy az apja központja bekerült egy Amerikai hírműsorba, így pedig még több turistát és művészlelket fog vonzani, mint egyébként. Ez tényleg egy szuper hír, boldog vagyok, hogy ilyen jól megy nekik. Ebina most biztos nagyon büszke az apjára. Kár, hogy én nem mondhatom el ugyanezt az enyémről. Miután megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és az iskola előtt vártuk meg a többieket. Igaz külön jönnek, de egy pontnál mindig találkoznak, így egyszerre érnek az iskolához.
- Jó reggelt mindenkinek! - köszöntött minket a három fiú kórusban, majd bementünk az iskola épületébe.
- Ez az év sokkal szuperebb lesz, mint a tavalyi! - áradozott Tsukasa, amivel határozottan egyet értettem.
- De csak azért, mert végre nem vagyunk gólyák! - bökte meg a vállát Shouma, mire lenevettem magamat. Tény, hogy imádtam csipkelődni, én pedig imádtam ezeket a perceket.
- Úgy tűnik nagyon jó kedved van ma Shusaku! Mi az oka az örömödnek? - kérdezte hátulról Daichi, mire megrántottam a vállamat.
- Nincs semmi különös, de úgy érzem ez az év sokkal jobb lesz, mint a tavalyi. Csak figyeljétek meg! - ahogyan elhaladtunk amellett a több száz lány mellett, akik sorfalat álltak nekünk valami furcsa oknál fogva, észrevettem köztük egy lányt, aki korábban még sosem láttam. Gyönyörű barna szeme és vállig érő barna haja volt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és még azután is magamon éreztem a pillantását, hogy elhaladtunk mellette.
- Hé, Shu-chan, ki volt az a lány akivel szemeztél? - kérdezte tőlem Ebina, aki épp mögöttem haladt.
- Nem tudom, de ki tudnátok deríteni?
- Persze, hiszen mire valók a barátok? - szétváltak az útjaink, ugyanis mind más osztályba jártunk. Az osztály amibe jártam nem volt nagy, mondhatni egész kevesen voltunk. Legnagyobb meglepetésemre az előbb látott lány is ott volt, ráadásul pont előttem ült. Vajon eddig miért nem szúrtam ki magamnak? Biztos valami új diák, ezért nem láttam még korábban. Mindenesetre nagyon aranyosnak tűnik, remélem megismerkedhetek vele és végre lehet egy lány barátom is...Ugyan ki a fenét álltatok? Hiszen ha már megismerem, akkor inkább a barátnőm legyen, mint egy egyszerű barát. Az óra végeztével ismét találkoztunk a fiúkkal, a saját kis helyünkön. Ez az iskola alaksorában található, amit alaposan kicicomáztunk. Van benne plazma tévé, biliárd asztal, házimozi, egy nagy kanapé és még édesség automata is, ugyanis azt mind imádjuk. Már mind a négyen ott voltunk, csak Ebina hiányzott.
- Hé, hol van Ebina? - kérdeztem, mire a többiek megrázták a fejüket.
- Biztos valamelyik lány leszólította. Tudod, hogy mennyire nem tud nekik ellenállni! - válaszolt Daichi, mire bólintottam egyet. Végszóra Ebina is felbukkant, ám nem egyedül. Vele volt az egyik osztálytársam Oriyama Karin, akinek az apja eladósodott, így gazdag lányból szegény lány lett. Sajnos a mi iskolánkban van egy olyan szabály, hogy a gazdagok nem beszélhetnek a szegényekkel, mondjuk ha négyszemközt vagyunk, minket ez egyáltalán nem zavar. Karin úgy remegett mint a nyárfalevél.
- Karin-chan, mi történt? - mentem oda hozzá és megsimogattam a karját, mire ő közelebb bújt Ebina-hoz.
- Már megint megpróbálták megerőszakolni. Ez már a 3.alkalom ebben a tanévben. Ki kéne találni valamit, hogy ne bánthassák! - nyomott egy puszit a lány halántékára, mire Karin kezdett megnyugodni. Ő és Ebina már tavaly óta együtt vannak, de az iskolatársak úgy tudják már szakítottak, ugyanis a szabályok bármennyire is aljasak, muszáj őket betartanunk. Leültettük őt a kanapéra, majd egy takaróval betakartuk és adtunk neki egy kis csokit, ugyanis elég ramaty állapotban volt. - Visszatérve, kiderítettem ki az imádott lány. A neve Sugihara Harumi és egyébként az osztálytársad. Az anyja divattervező, szóval nyugodtan beszélhetsz vele, Shu-chan! - hát ez remek hír. Nagyon boldog vagyok, mert így lehet esélyem nála. Igaz én egy lányban nem azt szeretem nézni, hogy mennyire gazdag, viszont bármennyire is szeretném, nem randizhatok szegény lányokkal, különben még ki is rúghatnak ezért az iskolából. Miután jól elbeszélgettünk, kicsempésztük Karint a búvóhelyünkről és mentünk ebédelni. Nekünk van egy külön kis páholyszerű helyünk, amit én nem igazán szeretek. Jobb szeretnék elvegyülni mások között és végre normális diák lenni. Ebéd közben észrevettem, hogy Sugihara-chan már megint engem bámul és ez nagyon jól esett. Az, hogy egy ilyen szép lánynak is megtetszettem, az egy nagyon jó jel.
- Shu-chan, menj és köszönj neki! Az első benyomás mindig nagyon fontos! - bökdöste meg az oldalam Ebina.
- Igazad van! Most megyek és beszélek vele! - vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá és a barátnőjéhez Namiki Mikoto-hoz, aki nagyon tetszik Tsukasa-nak.
- Izé...- köszöntöttem. Na ez aztán csodás bemutatkozás mondhatom.
- Mit szeretnél? - nagyon félénk volt és ez nagyon bejött. Aranyos és ártatlan lány, szóval nem beképzelt és ennek örülök.
- Kitazawa Shusaku vagyok! - felé nyújtottam a kezem.
- Sugihara Harumi vagyok! - megfogta a kezem, én pedig egy puszit nyomtam a kézfejére. Olyan szép és különleges lány, remélem jobban megismerhetjük egymást.
- Miért mutatkoztál be?
- Mert csak most vettem észre, hogy idejársz, szóval gondoltam bemutatkozok neked! - elmosolyodtam, ő pedig csak szégyenlősen bámult rám.
- Minden lánnyal ezt csinálod? - súgta a fülembe én pedig elnevettem magamat.
- Csak ha olyan szépek, mint te. Üdv nálunk! - ezzel szépen fogtam magam és visszamentem a fiúkhoz. Iskola után egyenesen hazamentem. Legnagyobb szerencsétlenségemre szembe találtam magam a Nyugati boszorkánnyal.
- Shusaku drágám, végre megjöttél! Már épp beszélni akartam veled.
- Mit akarsz? - dünnyögtem és leraktam a táskámat a kanapéra.
- Képzeld elintéztem apáddal, hogy az érettségi után, egy nagyon elit Amerikai egyetemre kerülj, ahonnan majd igazi engedelmes gyerekként fogsz visszatérni, hogy átvehesd az apád vállalatát, hát nem remek? - gúnyosan elmosolyodott, mire ökölbe szorult a kezem.
- Úgy utállak! - kiabáltam, majd sírva felfutottam az emeletre. Úgy tudtam, hogy meg akar szabadulni tőlem, hiszen már az elején is elmondta, hogy az a célja, hogy minél távolabb legyek tőlük. Miért kellett az apámnak elvennie őt? Miért nem tudott az anyukámmal maradni? Most minden annyira más lehetne. Anya, mond jól vagy? Miért nem jössz értem és viszel magaddal, hogy ne kelljen többet szenvedjek? Sokkal jobb helyem lenne nálad, mint itt az apámnál. Becsaptam az ajtómat, majd az ágyra dőltem és lassacskán elnyomott az álom. Álmomban újraéltem az első találkozásomat Sugihara Harumi-val, ami megváltoztatta az életemet.
- Praton, jó reggelt! - kopogtattam a műanyag ketrecen, mire a hörcsögöm kibújt a rejtekéből és az orrát neki nyomta a műanyag falnak. Azt hiszem ő az én legjobb barátom. Mindig meghallgat engem és sosem nevet ki. Persze nem mondanám, hogy nincsenek barátaim, de olyan jó lenne ha lenne egy igazi, akivel minden problémámat megbeszélhetném. Minden reggel egy órával korábban kelek, hogy elkészíthessem az ebédemet amit az iskolába magammal viszek. Tudom kicsit furcsának tűnhet, hogy magam készítem az ebédemet és nem a szakácsunk, de nekem fontos az, hogy ne legyek túlságosan elkényeztetett. Titokban főzni is nagyon szeretek, persze ha az apám ezt megtudná, tuti kigúnyolna, az pedig a legkevésbé sem hiányozna. Miután végeztem az ebéd elkészítésével és a reggelivel, még bőven időben voltam.
- Fiatalúr, ha gondolja már indulhatunk is!
- Ne fáradj Koiwai, ma Ebina-val együtt megyek iskolába! - a négy barátom közül talán ő áll hozzám a legközelebb. Egy évvel fiatalabb nálam, így szinte az öcsémnek tekintem. Az apjának van egy művészeti központja, ami szerintem tök jó. Az egyetlen gond vele, hogy túlságosan el van kényeztetve és elvárja, hogy mások is a kedvére tegyenek, beleértve engem is. Ha nem kap meg valamit, akkor pedig hisztizni kezd. Magamra kaptam a táskámat és a ház előtt vártam a fekete terepjáróra, ami Ebina-t szokta szállítani mindennap az iskolába.
- Shu-chan! - hallottam meg a hangját, mire elmosolyodtam. Ő az egyetlen aki így hív, igaz az anyám is így hívott, mikor még együtt voltak az apámmal.
- Jó reggelt Ebina, látom jó kedved van!
- Igen, de előtte szállj be, majd elmesélem. - beszálltam mellé, ő pedig mesélni kezdett. Kiderült, hogy az apja központja bekerült egy Amerikai hírműsorba, így pedig még több turistát és művészlelket fog vonzani, mint egyébként. Ez tényleg egy szuper hír, boldog vagyok, hogy ilyen jól megy nekik. Ebina most biztos nagyon büszke az apjára. Kár, hogy én nem mondhatom el ugyanezt az enyémről. Miután megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és az iskola előtt vártuk meg a többieket. Igaz külön jönnek, de egy pontnál mindig találkoznak, így egyszerre érnek az iskolához.
- Jó reggelt mindenkinek! - köszöntött minket a három fiú kórusban, majd bementünk az iskola épületébe.
- Ez az év sokkal szuperebb lesz, mint a tavalyi! - áradozott Tsukasa, amivel határozottan egyet értettem.
- De csak azért, mert végre nem vagyunk gólyák! - bökte meg a vállát Shouma, mire lenevettem magamat. Tény, hogy imádtam csipkelődni, én pedig imádtam ezeket a perceket.
- Úgy tűnik nagyon jó kedved van ma Shusaku! Mi az oka az örömödnek? - kérdezte hátulról Daichi, mire megrántottam a vállamat.
- Nincs semmi különös, de úgy érzem ez az év sokkal jobb lesz, mint a tavalyi. Csak figyeljétek meg! - ahogyan elhaladtunk amellett a több száz lány mellett, akik sorfalat álltak nekünk valami furcsa oknál fogva, észrevettem köztük egy lányt, aki korábban még sosem láttam. Gyönyörű barna szeme és vállig érő barna haja volt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és még azután is magamon éreztem a pillantását, hogy elhaladtunk mellette.
- Hé, Shu-chan, ki volt az a lány akivel szemeztél? - kérdezte tőlem Ebina, aki épp mögöttem haladt.
- Nem tudom, de ki tudnátok deríteni?
- Persze, hiszen mire valók a barátok? - szétváltak az útjaink, ugyanis mind más osztályba jártunk. Az osztály amibe jártam nem volt nagy, mondhatni egész kevesen voltunk. Legnagyobb meglepetésemre az előbb látott lány is ott volt, ráadásul pont előttem ült. Vajon eddig miért nem szúrtam ki magamnak? Biztos valami új diák, ezért nem láttam még korábban. Mindenesetre nagyon aranyosnak tűnik, remélem megismerkedhetek vele és végre lehet egy lány barátom is...Ugyan ki a fenét álltatok? Hiszen ha már megismerem, akkor inkább a barátnőm legyen, mint egy egyszerű barát. Az óra végeztével ismét találkoztunk a fiúkkal, a saját kis helyünkön. Ez az iskola alaksorában található, amit alaposan kicicomáztunk. Van benne plazma tévé, biliárd asztal, házimozi, egy nagy kanapé és még édesség automata is, ugyanis azt mind imádjuk. Már mind a négyen ott voltunk, csak Ebina hiányzott.
- Hé, hol van Ebina? - kérdeztem, mire a többiek megrázták a fejüket.
- Biztos valamelyik lány leszólította. Tudod, hogy mennyire nem tud nekik ellenállni! - válaszolt Daichi, mire bólintottam egyet. Végszóra Ebina is felbukkant, ám nem egyedül. Vele volt az egyik osztálytársam Oriyama Karin, akinek az apja eladósodott, így gazdag lányból szegény lány lett. Sajnos a mi iskolánkban van egy olyan szabály, hogy a gazdagok nem beszélhetnek a szegényekkel, mondjuk ha négyszemközt vagyunk, minket ez egyáltalán nem zavar. Karin úgy remegett mint a nyárfalevél.
- Karin-chan, mi történt? - mentem oda hozzá és megsimogattam a karját, mire ő közelebb bújt Ebina-hoz.
- Már megint megpróbálták megerőszakolni. Ez már a 3.alkalom ebben a tanévben. Ki kéne találni valamit, hogy ne bánthassák! - nyomott egy puszit a lány halántékára, mire Karin kezdett megnyugodni. Ő és Ebina már tavaly óta együtt vannak, de az iskolatársak úgy tudják már szakítottak, ugyanis a szabályok bármennyire is aljasak, muszáj őket betartanunk. Leültettük őt a kanapéra, majd egy takaróval betakartuk és adtunk neki egy kis csokit, ugyanis elég ramaty állapotban volt. - Visszatérve, kiderítettem ki az imádott lány. A neve Sugihara Harumi és egyébként az osztálytársad. Az anyja divattervező, szóval nyugodtan beszélhetsz vele, Shu-chan! - hát ez remek hír. Nagyon boldog vagyok, mert így lehet esélyem nála. Igaz én egy lányban nem azt szeretem nézni, hogy mennyire gazdag, viszont bármennyire is szeretném, nem randizhatok szegény lányokkal, különben még ki is rúghatnak ezért az iskolából. Miután jól elbeszélgettünk, kicsempésztük Karint a búvóhelyünkről és mentünk ebédelni. Nekünk van egy külön kis páholyszerű helyünk, amit én nem igazán szeretek. Jobb szeretnék elvegyülni mások között és végre normális diák lenni. Ebéd közben észrevettem, hogy Sugihara-chan már megint engem bámul és ez nagyon jól esett. Az, hogy egy ilyen szép lánynak is megtetszettem, az egy nagyon jó jel.
- Shu-chan, menj és köszönj neki! Az első benyomás mindig nagyon fontos! - bökdöste meg az oldalam Ebina.
- Igazad van! Most megyek és beszélek vele! - vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá és a barátnőjéhez Namiki Mikoto-hoz, aki nagyon tetszik Tsukasa-nak.
- Izé...- köszöntöttem. Na ez aztán csodás bemutatkozás mondhatom.
- Mit szeretnél? - nagyon félénk volt és ez nagyon bejött. Aranyos és ártatlan lány, szóval nem beképzelt és ennek örülök.
- Kitazawa Shusaku vagyok! - felé nyújtottam a kezem.
- Sugihara Harumi vagyok! - megfogta a kezem, én pedig egy puszit nyomtam a kézfejére. Olyan szép és különleges lány, remélem jobban megismerhetjük egymást.
- Miért mutatkoztál be?
- Mert csak most vettem észre, hogy idejársz, szóval gondoltam bemutatkozok neked! - elmosolyodtam, ő pedig csak szégyenlősen bámult rám.
- Minden lánnyal ezt csinálod? - súgta a fülembe én pedig elnevettem magamat.
- Csak ha olyan szépek, mint te. Üdv nálunk! - ezzel szépen fogtam magam és visszamentem a fiúkhoz. Iskola után egyenesen hazamentem. Legnagyobb szerencsétlenségemre szembe találtam magam a Nyugati boszorkánnyal.
- Shusaku drágám, végre megjöttél! Már épp beszélni akartam veled.
- Mit akarsz? - dünnyögtem és leraktam a táskámat a kanapéra.- Képzeld elintéztem apáddal, hogy az érettségi után, egy nagyon elit Amerikai egyetemre kerülj, ahonnan majd igazi engedelmes gyerekként fogsz visszatérni, hogy átvehesd az apád vállalatát, hát nem remek? - gúnyosan elmosolyodott, mire ökölbe szorult a kezem.
- Úgy utállak! - kiabáltam, majd sírva felfutottam az emeletre. Úgy tudtam, hogy meg akar szabadulni tőlem, hiszen már az elején is elmondta, hogy az a célja, hogy minél távolabb legyek tőlük. Miért kellett az apámnak elvennie őt? Miért nem tudott az anyukámmal maradni? Most minden annyira más lehetne. Anya, mond jól vagy? Miért nem jössz értem és viszel magaddal, hogy ne kelljen többet szenvedjek? Sokkal jobb helyem lenne nálad, mint itt az apámnál. Becsaptam az ajtómat, majd az ágyra dőltem és lassacskán elnyomott az álom. Álmomban újraéltem az első találkozásomat Sugihara Harumi-val, ami megváltoztatta az életemet.
