2.rész(Harumi)

Na jó, az előző jelenet több, mint furcsa volt. Most ez a srác vagy a bolondját járatja velem, vagy eléggé ostoba szegénykém. Hiszen már vagy éve vagyunk osztálytársak és csak most veszi észre, hogy a világon vagyok? Én mondom, itt valami nagyon bűzlik. A páholy felé pillantottam, ahol Kitazawa-kun barátai jót röhögtek az előbbi jeleneten. Hát persze, nem őket hozták kellemetlen helyzetbe. Talán Mikoto-nak igaza van és nem jó kikezdeni gazdag pasikkal.

- Mi a fene volt ez?

- Honnan kellene tudnom? Egyébként is talán igazad van és jobb messziről elkerülnöm ezeket a srácokat! - Mikoto egy"én meg mondtam" mosollyal zárta ezt az igen rövid beszélgetést. Miután az órák véget értek, már mentem is haza. Mindig igyekszek kerülőt tenni, hogy senki se tudja meg, hol is lakok valójában. Ha ez kiderül, akkor biztos vagyok benne, hogy tönkre fognak tenni ezek a vadállatok. Egyelőre csak én voltam otthon, a szüleim dolgoztak, az öcsém pedig a barátaival volt. Mázli, hogy neki nem kell eltitkolni mások előtt a származásunkat, míg nekem igen, hisz akkor nem lennének barátaim és még Mikoto sem barátkozhatna velem többet. Nem tudom ki volt aki kitalálta ezt a szabályzatot, de az biztos, hogy nagy diszkrimináció a szegényekkel szemben. Gyorsan csináltam magamnak egy kis levest és nekiálltam tanulni. Ám sokra nem jutottam, ugyanis kopogtak. Ezt mondjuk eléggé furcsálltam, tekintve, hogy a szüleim kopogás nélkül jönnek be, túl sok ember meg amúgy sem fordul meg itt nálunk.

- Megyek! - kinyitottam az ajtót és legnagyobb döbbenetemre Ishuzu Ebina-val találtam szemben magam. Gyorsan rá akartam csapni az ajtót, de a lábával megállította.

- Jobb ha nem teszed! - eléggé szúrósan nézett rám, amivel nem sokat segített a helyzetemen.

- Köpj csak be nyugodtan! Mond el nekik, hogy egy ilyen helyen élek és nem vagyok gazdag!

- Bevallom rosszabbra számítottam. Amikor elképzeltelek, a családi fészekben egy kis viskó jutott eszembe, ahhoz képest ez nem is olyan rossz!

- Várjunk csak, te végig tudtad, hogy én...

- Azt, hogy szegény vagy? Édesem, mind a négyen tudtuk, Shusaku szegény meg túl naiv ahhoz, hogy ez az eszébe jusson. Tényleg, ezt a tiéd! - a kezembe nyomott egy borítékot, amin az én nevem volt. Kicsit bizonytalanul nyitottam ki.

- Mégis mi ez?

- Csak olvasd el és megtudod! - végigfutottam rajta a szemem és egy születésnapi meghívó volt, Kitazawa Shusaku születésnapjára.

- Egy szülinapi buli? Mégis miért vagyok meghívva?

- Elfelejtetted, hogy gazdag vagy! - rám kacsintott, én pedig egyből kapcsoltam.

- Hiszen nincs alkalmas ruhám, szóval köszönöm, de nem megyek el!

- Shu-chan majd biztosan küld neked valami ruhát, én meg idehozom.

- Várj, ezt a meghívót ő adta neked?

- Még szép, máskülönben biztosan nem jöttem volna ide! - kelletlenül, de beinvitáltam őt. Még a végén lebuktat engem és az tényleg nem hiányozna. Mindenképp kiakartam deríteni, mégis miért viselkedett tegnap olyan furcsán Kitazawa-kun. Leültünk az asztalhoz és csináltam magunknak egy bögre teát.
- Miért viselkedett tegnap olyan furcsán Kitazawa-kun? - kezdtem bele.
- Te tényleg nem vetted észre? Shu-chan totál beléd zúgott! - elnevette magát, én pedig igyekeztem felfogni az iménti mondatát. Még, hogy Kitazawa Shusaku belém zúgott? Nagyon jó vicc, mondhatom!
- Ez biztosan nem igaz, nem értem miért mondod ezt!
- De igaz, még az ebéd előtti szünetben végig rólad áradozott. Persze egy kicsit noszogatnunk kellett, mert hát nem mehetett oda hozzád csak úgy, előtte illik bemutatkozni is.
- Szóval ti mondtátok neki? Mégis miért?
- Mert vicces zavarba hozni valakit, már pedig te nagyon zavarba jöttél és ez nagyon tetszett. Mit gondolsz miért nevettük el magunkat? Üdítő volt látni, hogy Shu-chan így viselkedik.
- Akkor most megyek és elmondom neki, hogy ne is álmodozzon róla, mert köztünk úgyse működne semmi! - mérgesen felálltam a helyemről, de Ebina-kun visszanyomott a székre.
- Én ezt a helyedben átgondolnám. Ha Shu-chan rájön erre, akkor még az eddigieknél is befelé fordulóbb lesz. Végre talált valami apró pislákoló fényt, egy apró kis boldogságot az amúgy sötét és üres életébe, erre te megfosztanád tőle? Mégis, hogy lehetsz ilyen szívtelen?
- Te kis nyavalyás! - sziszegtem a fogaim között, mire a szeme felcsillant.
- Mond ezt újra!
- Mi van?
- Mond megint azt, hogy te kis nyavalyás, vagy bármilyen másik ostoba szidást! Tudod te milyen jól esik ezt hallani? - most már ő is meghibbant? Kár pedig az elején még egész normálisnak tűnt. Hiába, sosem fogom megérteni a gazdag srácok gondolkodását.
- Te hülye vagy, nem foglak így hívni? Ti tiszta bolondok vagytok!
- Te vagy az első, aki normális emberként beszélt velem, talán ez olyan nagy baj? Ti szegények mind azt hiszitek, hogy mi gazdagok mindent megkapunk amit csak akarunk, pedig egy fenéket! Mindig mindent úgy kell tennünk, hogy azzal ne hozzunk szégyent a családunkra. Megválogatják a barátainkat, a barátnőinket, hogy mit csinálhatunk a szabadidőnkben és mit nem. Tudod te milyen érzés, mikor elveszik a szabadságodat? - egy gombóc nőtt a torkomban és nem akart eltűnni. Sőt csak még nagyobb lett, miután megláttam egy könnycseppet, Ebina-kun szeme sarkában. Szóval nem hazudik és nem is akarja magát sajnáltatni. Bele se tudok gondolni milyen érzés lehet ilyen körülmények között felnőni. Igaz, hogy szegény vagyok, de a szüleim nem veszik el a szabadságomat és nem szablyák meg az életemet. Anyám mindig azt mondta, hogy úgy cselekedjek az életemmel, hogy azt később ne bánjam meg. Fogtam egy zsebkendőt és felé nyújtottam.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani! - valami köszönöm félét motyogott és elvette a zsebkendőt. Megtörölte vele a szemét, majd zsebre vágta.
- Nekem most mennem kell, még sok dolgom van! - felállt a helyéről, majd megindult az ajtó felé.
- Ebina-kun! Köszönöm, hogy te legalább őszinte voltál velem!
- Ne hidd, hogy miattad tettem. Csak neked köszönhetően Shu-chan végre boldog és szeretném, hogy ez így is maradjon, szóval ígérd meg, hogy boldoggá teszed!
- Hiszen én nem is vagyok szerelmes belé!
- Karin is ezt mondta mikor megismerkedtünk! - elmosolyodott, majd kisétált az ajtón. Vajon hihetek neki és Kitazawa-kun tényleg szerelmes belém? Az kizárt dolog, hisz még csak nem is tud rólam semmit. Viszont ha ez igaz és tényleg én vagyok most az egyetlen, aki felrázhatja, hát akkor óvakodj Kitazawa Shusaku, mert biztosan megszerezlek!

1.rész(Shusaku)

Gazdagnak lenni, áldás és átok is egyben. Noha mindent megkaphatsz amit csak szeretnél, viszont a szüleid teljes mértékben megfeledkeznek arról, hogy a világon vagy. Nos, az én apám is ezt csinálja. Az anyámmal elváltak, mikor 5 éves voltam és azóta nem is láttam őt. Az apám elvett egy úri dámát, aki ki nem állhat engem és ez sajnos az apámra is ráragadt. Mondjuk úgy, hogy csak azért nem dugtak még be egy nevelőotthonba, mert kell valaki, aki majd átveszi az apám cégét. A cég pénzügyekkel foglalkozik, tőzsdével és egyéb olyan dologgal, amivel én egyáltalán nem akarok foglalkozni a későbbiekben. Noha már másodéves vagyok, fogalmam sincs mihez akarok majd kezdeni. Annyi biztos, hogy nem apám cégét akarom igazgatni. A házunk egy igazi palota, természetesen ez a gazdag lét egyik előnye akar lenni. Van egy nővérem is, aki a munkája miatt elég sokat van külföldön, így sajnos nem igazán látjuk egymást. Komornyikunk is van, aki talán apám helyett apám volt mindig is.

- Fiatalúr, jó reggelt! - hallottam Koiwai hangját. Ő a komornyikunk már 20 éve és ő volt az, aki egyfajta dada szerepet töltött be az életemben. Mindig vigyázott rám, mivel az apám erre nem volt hajlandó. Kíváncsi lennék ha egy nap bajom esne, akkor mihez fog kezdeni, tekintve, hogy én vagyok az egyetlen örököse. Ásítottam egyet, majd nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. A szobám elég egyszerű a ház többi részéhez képest. Van egy nagy francia ágy, pár antik bútor és a személyes kedvencem, egy nagy állvány ahová kedvemre rajzolhatok. Ha valamit igazán szeretek az a rajzolás. Miután felvettem a tegnap simára vasalt egyenruhámat, az asztalomhoz léptem.
- Praton, jó reggelt! - kopogtattam a műanyag ketrecen, mire a hörcsögöm kibújt a rejtekéből és az orrát neki nyomta a műanyag falnak. Azt hiszem ő az én legjobb barátom. Mindig meghallgat engem és sosem nevet ki. Persze nem mondanám, hogy nincsenek barátaim, de olyan jó lenne ha lenne egy igazi, akivel minden problémámat megbeszélhetném. Minden reggel egy órával korábban kelek, hogy elkészíthessem az ebédemet amit az iskolába magammal viszek. Tudom kicsit furcsának tűnhet, hogy magam készítem az ebédemet és nem a szakácsunk, de nekem fontos az, hogy ne legyek túlságosan elkényeztetett. Titokban főzni is nagyon szeretek, persze ha az apám ezt megtudná, tuti kigúnyolna, az pedig a legkevésbé sem hiányozna. Miután végeztem az ebéd elkészítésével és a reggelivel, még bőven időben voltam.
- Fiatalúr, ha gondolja már indulhatunk is!
- Ne fáradj Koiwai, ma Ebina-val együtt megyek iskolába! - a négy barátom közül talán ő áll hozzám a legközelebb. Egy évvel fiatalabb nálam, így szinte az öcsémnek tekintem. Az apjának van egy művészeti központja, ami szerintem tök jó. Az egyetlen gond vele, hogy túlságosan el van kényeztetve és elvárja, hogy mások is a kedvére tegyenek, beleértve engem is. Ha nem kap meg valamit, akkor pedig hisztizni kezd. Magamra kaptam a táskámat és a ház előtt vártam a fekete terepjáróra, ami Ebina-t szokta szállítani mindennap az iskolába.
- Shu-chan! - hallottam meg a hangját, mire elmosolyodtam. Ő az egyetlen aki így hív, igaz az anyám is így hívott, mikor még együtt voltak az apámmal.
- Jó reggelt Ebina, látom jó kedved van!
- Igen, de előtte szállj be, majd elmesélem. - beszálltam mellé, ő pedig mesélni kezdett. Kiderült, hogy az apja központja bekerült egy Amerikai hírműsorba, így pedig még több turistát és művészlelket fog vonzani, mint egyébként. Ez tényleg egy szuper hír, boldog vagyok, hogy ilyen jól megy nekik. Ebina most biztos nagyon büszke az apjára. Kár, hogy én nem mondhatom el ugyanezt az enyémről. Miután megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és az iskola előtt vártuk meg a többieket. Igaz külön jönnek, de egy pontnál mindig találkoznak, így egyszerre érnek az iskolához.
- Jó reggelt mindenkinek! - köszöntött minket a három fiú kórusban, majd bementünk az iskola épületébe.
- Ez az év sokkal szuperebb lesz, mint a tavalyi! - áradozott Tsukasa, amivel határozottan egyet értettem.
- De csak azért, mert végre nem vagyunk gólyák! - bökte meg a vállát Shouma, mire lenevettem magamat. Tény, hogy imádtam csipkelődni, én pedig imádtam ezeket a perceket.
- Úgy tűnik nagyon jó kedved van ma Shusaku! Mi az oka az örömödnek? - kérdezte hátulról Daichi, mire megrántottam a vállamat.
- Nincs semmi különös, de úgy érzem ez az év sokkal jobb lesz, mint a tavalyi. Csak figyeljétek meg! - ahogyan elhaladtunk amellett a több száz lány mellett, akik sorfalat álltak nekünk valami furcsa oknál fogva, észrevettem köztük egy lányt, aki korábban még sosem láttam. Gyönyörű barna szeme és vállig érő barna haja volt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és még azután is magamon éreztem a pillantását, hogy elhaladtunk mellette.
- Hé, Shu-chan, ki volt az a lány akivel szemeztél? - kérdezte tőlem Ebina, aki épp mögöttem haladt.
- Nem tudom, de ki tudnátok deríteni?
- Persze, hiszen mire valók a barátok? - szétváltak az útjaink, ugyanis mind más osztályba jártunk. Az osztály amibe jártam nem volt nagy, mondhatni egész kevesen voltunk. Legnagyobb meglepetésemre az előbb látott lány is ott volt, ráadásul pont előttem ült. Vajon eddig miért nem szúrtam ki magamnak? Biztos valami új diák, ezért nem láttam még korábban. Mindenesetre nagyon aranyosnak tűnik, remélem megismerkedhetek vele és végre lehet egy lány barátom is...Ugyan ki a fenét álltatok? Hiszen ha már megismerem, akkor inkább a barátnőm legyen, mint egy egyszerű barát. Az óra végeztével ismét találkoztunk a fiúkkal, a saját kis helyünkön. Ez az iskola alaksorában található, amit alaposan kicicomáztunk. Van benne plazma tévé, biliárd asztal, házimozi, egy nagy kanapé és még édesség automata is, ugyanis azt mind imádjuk. Már mind a négyen ott voltunk, csak Ebina hiányzott.
- Hé, hol van Ebina? - kérdeztem, mire a többiek megrázták a fejüket.
- Biztos valamelyik lány leszólította. Tudod, hogy mennyire nem tud nekik ellenállni! - válaszolt Daichi, mire bólintottam egyet. Végszóra Ebina is felbukkant, ám nem egyedül. Vele volt az egyik osztálytársam Oriyama Karin, akinek az apja eladósodott, így gazdag lányból szegény lány lett. Sajnos a mi iskolánkban van egy olyan szabály, hogy a gazdagok nem beszélhetnek a szegényekkel, mondjuk ha négyszemközt vagyunk, minket ez egyáltalán nem zavar. Karin úgy remegett mint a nyárfalevél.
- Karin-chan, mi történt? - mentem oda hozzá és megsimogattam a karját, mire ő közelebb bújt Ebina-hoz.
- Már megint megpróbálták megerőszakolni. Ez már a 3.alkalom ebben a tanévben. Ki kéne találni valamit, hogy ne bánthassák! - nyomott egy puszit a lány halántékára, mire Karin kezdett megnyugodni. Ő és Ebina már tavaly óta együtt vannak, de az iskolatársak úgy tudják már szakítottak, ugyanis a szabályok bármennyire is aljasak, muszáj őket betartanunk. Leültettük őt a kanapéra, majd egy takaróval betakartuk és adtunk neki egy kis csokit, ugyanis elég ramaty állapotban volt. - Visszatérve, kiderítettem ki az imádott lány. A neve Sugihara Harumi és egyébként az osztálytársad. Az anyja divattervező, szóval nyugodtan beszélhetsz vele, Shu-chan! - hát ez remek hír. Nagyon boldog vagyok, mert így lehet esélyem nála. Igaz én egy lányban nem azt szeretem nézni, hogy mennyire gazdag, viszont  bármennyire is szeretném, nem randizhatok szegény lányokkal, különben még ki is rúghatnak ezért az iskolából. Miután jól elbeszélgettünk, kicsempésztük Karint a búvóhelyünkről és mentünk ebédelni. Nekünk van egy külön kis páholyszerű helyünk, amit én nem igazán szeretek. Jobb szeretnék elvegyülni mások között és végre normális diák lenni. Ebéd közben észrevettem, hogy Sugihara-chan már megint engem bámul és ez nagyon jól esett. Az, hogy egy ilyen szép lánynak is megtetszettem, az egy nagyon jó jel.
- Shu-chan, menj és köszönj neki! Az első benyomás mindig nagyon fontos! - bökdöste meg az oldalam Ebina.
- Igazad van! Most megyek és beszélek vele! - vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá és a barátnőjéhez Namiki Mikoto-hoz, aki nagyon tetszik Tsukasa-nak.
- Izé...- köszöntöttem. Na ez aztán csodás bemutatkozás mondhatom.
- Mit szeretnél? - nagyon félénk volt és ez nagyon bejött. Aranyos és ártatlan lány, szóval nem beképzelt és ennek örülök.
- Kitazawa Shusaku vagyok! - felé nyújtottam a kezem.
- Sugihara Harumi vagyok! - megfogta a kezem, én pedig egy puszit nyomtam a kézfejére. Olyan szép és különleges lány, remélem jobban megismerhetjük egymást.
- Miért mutatkoztál be?
- Mert csak most vettem észre, hogy idejársz, szóval gondoltam bemutatkozok neked! - elmosolyodtam, ő pedig csak szégyenlősen bámult rám.
- Minden lánnyal ezt csinálod? - súgta a fülembe én pedig elnevettem magamat.
- Csak ha olyan szépek, mint te. Üdv nálunk! - ezzel szépen fogtam magam és visszamentem a fiúkhoz. Iskola után egyenesen hazamentem. Legnagyobb szerencsétlenségemre szembe találtam magam a Nyugati boszorkánnyal.
- Shusaku drágám, végre megjöttél! Már épp beszélni akartam veled.
- Mit akarsz? - dünnyögtem és leraktam a táskámat a kanapéra.
- Képzeld elintéztem apáddal, hogy az érettségi után, egy nagyon elit Amerikai egyetemre kerülj, ahonnan majd igazi engedelmes gyerekként fogsz visszatérni, hogy átvehesd az apád vállalatát, hát nem remek? - gúnyosan elmosolyodott, mire ökölbe szorult a kezem.
- Úgy utállak! - kiabáltam, majd sírva felfutottam az emeletre. Úgy tudtam, hogy meg akar szabadulni tőlem, hiszen már az elején is elmondta, hogy az a célja, hogy minél távolabb legyek tőlük. Miért kellett az apámnak elvennie őt? Miért nem tudott az anyukámmal maradni? Most minden annyira más lehetne. Anya, mond jól vagy? Miért nem jössz értem és viszel magaddal, hogy ne kelljen többet szenvedjek? Sokkal jobb helyem lenne nálad, mint itt az apámnál. Becsaptam az ajtómat, majd az ágyra dőltem és lassacskán elnyomott az álom. Álmomban újraéltem az első találkozásomat Sugihara Harumi-val, ami megváltoztatta az életemet.

1.rész(Harumi)

A mai világban nagyon sokat számít, ha valaki gazdagnak születik. A legjobb iskolákba járatják, csupa márkás ruhákban parádéznak és saját szolgálójuk vagy komornyikjuk van. Ház helyett egy villába, vagy egy luxus hotel legfelső szintjén élnek, a szüleik pedig kivétel nélkül mind elismert személyek. Sajnos, bármennyire is szerettem volna, nekem nem adatott meg ez az élet. Egy apró kis házban élek a szüleimmel és az öcsémmel, aki még óvodába jár. Sosem voltunk gazdagok, ennek ellenére volt egy jól felépített életünk. Én azonban mindig is arra vágytam, hogy egyszer megtapasztalhassam azt, milyen is gazdag lánynak lenni. Mikor fekete sötétített ablakú autóval visz iskolába a sofőr, vagy mindenki körbeugrál és lesi minden kívánságomat. Persze tudom, hogy erre esélyem sincs, de azért jó álmodozni róla. Épp a reggeli készülődés kellős közepén vagyok, ugyanis nemsokára kezdődik az iskola. Egy puha hajkefével megfésülöm, a barna vállig érő hajamat, majd magamra veszem az egyenruhát és már megyek is a konyhába.

- Jó reggelt mindenkinek! - köszönök, majd leülök az asztalhoz.

- Harumi, sietned kell, nemsokára kezdődik az órád! - korholt le az anyám, mire gyorsan hozzáláttam a marha currynek, amit reggelire főzött. Apám már rég a munkahelyén van, egy autószerelő műhelyben dolgozik és csak késő este szokott hazajárni. Édesanyám varrónő, egy igen kicsi varrodában és sajnos nem keres valami sokat vele. Az öcsém Daichi, pedig még óvodába jár, így neki valószínűleg teljesen mindegy milyen az anyagi helyzetünk, amíg a szüleim kitüntető figyelmét élvezheti. Miután befejeztem a reggelit, már indultam is, de anyám megállított.

- Nézd, ezt csak neked csináltam! - vett elő a dobozából, egy halvány rózsaszín sálat, ami nagyon jól ment a szürke egyenruhához.

- Köszönöm anya! - felveszem a sálat, majd jól megölelgetem az anyámat. Mivel már nagy késésben voltam, így futva indultam el az iskola felé. A középiskolába ahová járok, a diákok pár kivétellel mind elképesztően gazdagok. Márkás órájuk és táskájuk van, az ebédjüket mesterszakácsok készítik, egyszóval mindent megkapnak, amit csak akarnak. Persze vannak ösztöndíjas tanulók is, mint például én is, de őket nem igazán tűrik meg az iskolában. Nos, hogy engem miért is tűrnek meg? A helyzet az, hogy nem igazán tudják azt, hogy igazából szegény vagyok. Persze a tanárok tisztában vannak vele, de mivel előttük nem igazán szoktunk beszélgetni, így mindössze azt hiszik pusztán kedvességből beszélgetnek velem. Nem akartam hazudni nekik a származásomról, de tekintve, hogy mennyire durván bánnak azokkal, akik nem valók közéjük, más szóval szegények, hogy jobbnak láttam, ha ezt az információt egy kicsit elferdítem, így az egész osztályom és az iskola is azt hiszi, hogy egy divattervező lánya vagyok és a szüleim nagyon gazdagok. Mindig is utáltam a hazugságokat, erre pont nekem kell ezt tennem. Elég borzasztó, de már nem tudok visszafordulni és úgy tenni, mintha ez nem jelentene semmit. Épp igyekeztem befelé, mikor egy hang megállított.
- Harumi-chan! - megfordultam és megláttam az iskolabeli legjobb barátnőmet, az egyetlen személyt, aki tisztában van a valódi hátteremmel, Namiki Mikoto-t. Az apja egy vállalat tulajdonosa és felnőttként neki kell majd átvennie a vállalatot. Van egy bátya Takauji, aki szerelmes belém és többször utalt már arra, hogy az érettségim után szeretne engem feleségül venni, de én igyekszem őt finoman visszautasítani. Na nem mintha nem kedvelném, de nem vagyok belé szerelmes. Pedig Mikoto szerint át kellene gondolnom, mert így kihúzhatnám a szüleimet a szegénységből, plusz egy olyan ember felesége lehetek, aki szeret is engem. Mikoto egyébként külsőre olyan, mint aki épp most lépett ki egy magazinból. Hosszú, majdnem derékig érő világosbarna haja van, elég magas így magas sarkúra sincs nagyon szüksége, illetve smink nélkül is gyönyörű az arca.
- Mikoto, ne haragudj, hogy nem figyeltem!
- Megbocsátva. Milyen szép ez a sál! Az anyukád varrta? Milyen mázlista vagy, bezzeg az enyém inkább pénzt ad, hogy vegyek belőle azt amit akarok.
- Neked legalább nem kell hazudnod ahhoz, hogy szeressenek! - ez végül is igaz, hiszen a gazdagok szeretik a gazdagokat, a szegényekkel meg úgy bánnak mint a kutyákkal. Mivel becsengettek, jobbnak láttuk bemenni. Az iskola a legmodernebb kütyükkel van felszerelve. A tanulók nagy része tabletet használ az órákon az íráshoz. Én kimentettem magamat azzal, hogy a szüleim elég régimódiak, ezért szeretnék, hogy normális füzetbe írjam le az anyagot. Szerencsémre bevették, így ezzel nem volt semmi gond. Az épület kívülről bézs színű, belülről viszont kellemes levendula szín fogadja a diákokat. 3 emeletes az épület, rengeteg teremmel. persze, hiszen Japán elitjei tanulnak itt és kell a hely. Ezen kívül az iskola rendelkezik egy hatalmas sportpályával, egy külön étteremmel a gazdagok számára, sőt még egy titkos szépségszalon is nyílt itt. Mondjuk fogalmam sincs, hogy mégis minek, de sajnos ebben a témában nem én döntök. Épp a folyosón voltunk Mikoto-val és vártuk, hogy az osztályfőnökünk megérkezzen, mikor beléptek az iskolába ők...A Five az iskola 5 legtehetősebb és kétség kívül legjóképűbb fiúiból álló csapat. Az apáik szponzorálják az iskolát, magyarán ők fizetik a plusz költségeket, így a fiaik gyakorlatilag bármit megtehetnek itt, anélkül, hogy engedélyt kellene kérniük rá. Leghátul haladt a csapat legidősebb tagja Noda Daichi, aki a többiekkel ellentétben, már idén végezni fog. Rövid fekete haja van és valami oknál fogva szemüveget visel. Az apjának technikai cége van, így minden kütyühöz nagyon jól ért. Előtte haladt Natori Souma, akinek szintén fekete rövid haja volt. Az apja Tokió legjobb és legdrágább kórházának igazgatója és a pletykák szerint, ő fogja majd átvenni a helyét. Középen haladt Kino Tsukasa, aki magasságával kicsit kilógott a többiek közül. Az ő apjának egy gyermekvédelmi szervezete van, vagyis az ő családja az egyetlen, akik valami hasznos dolgot csinálnak és nem kérnek érte borsos árat. A fiú híres a magas intelligencia szintjéről. Másodikként ott volt Isuzu Ebnia, aki egy lekényeztetett kis herceg. Az apjának van egy művészeti központja, így a fia is egy igazi művészlélek. Végül a sort az iskola, nem is Tokió leggazdagabb családjának fia vezette. Kitazawa Shusaku minden lány álma. Jóképű, gazdag és nagyon okos. Ezen kívül sajnos nem sikerült róla több információt kideríteni, talán nincs is benne több ennél. Valahogy ő mégis kilóg a sorból, de fogalmam sincs miért. Ahogyan az egyenruhájában elhaladt előttem, hirtelen egy különös melegség járta át a testemet. Még soha életemben nem éreztem így. Ez a fiú képes volt elérni, hogy le se tudjam venni a szemét róla egészen addig, amíg be nem ért a terembe. Ő az egyetlen a fiúk közül, aki az én osztálytársam. Miután megérkezett az osztályfőnökünk, mi is bementünk a terembe és elkezdődött az első óra. legnagyobb bánatomra Kitazawa-kun pontosan mögöttem ült, így újra elfogott ez a különös érzés. Őszintén megmondom lövésem sincs arról, mégis mi ez, mindenesetre nagyon furcsa és új ez nekem. Az órák után következett az ebédszünet. Mivel én is "gazdag" vagyok, így az étteremben ebédelek. Tudom ez nagyon gáz, ráadásul ezt az egészet Mikoto intézte el nekem, amiért nem győzök elég hálás lenni neki. Miközben sétáltunk el az étteremhez megláttuk, hogy Oriyama Karin-t, az egyik osztálytársunkat egy idősebb próbálja erőszakkal megcsókolni. A lány hozzám hasonlóan ösztöndíjas tanuló. Az ő családja is gazdag volt, de miután az apja cége tönkrement, nem tarthatta meg régi pozícióját.
- Megyek és segítek neki! - de Mikoto ezt nem engedte meg.
- Neked elment az eszed? Ha odamész, azzal csak lebuktatod magad. Hagyd inkább és menjünk!
- Szerintem aki kettőnk között megőrült, az te vagy és nem én! Hát nem érted, hogy segítenünk kell rajta!
- Hagyd őt békén! - hátrafordultunk és megláttuk Ebina-kunt, aki miután szépen leszerelte a srácot, Karin hátára terítette az öltönyét és elvezette a lányt, de még előtt biccentett nekem a fejével, amit viszonoztam is. Na jó, hát ez totál furcsa volt. Mármint nem az, hogy megvédte Karint, hanem az a biccentés. Csak nem ismer valahonnan? Miután megérkeztünk, leültünk a szokásos helyünkre az ebédünkkel együtt.
- Nem is gondoltam volna, hogy Ebina-kunt ennyire érdekelné Karin.
- Nem érdekli, csak valahogy jobb színben akart feltűnni! Ezeket a srácokat mindenki bunkónak tartja, én pedig tökéletesen egyet értek velük! - sajnos ebből nem sokat hallottam, ugyanis a szemeim ismét megakadtak Kitazawa Shusaku-n. a Barátaival egy páholy szerűségben üldögélt és láthatóan nagyon unatkoztak mind az öten.
- Úgy tűnik meg van az ok, amiért nemet mondasz a bátyámnak! - sóhajtott fel Mikoto, mire ránéztem.
- Ne haragudj, csak nem tudom levenni róla a szemem. Van benne valami, ami nem engedi meg, hogy másra figyeljek, mikor a közelben van.
- Csak nem beleestél? Szerelem első látásra, mi?
- Dehogyis, különben is, ő gazdag én viszont nem vagyok az! Sosem jöhetne össze!
- Vele nem is, de a bátyámmal igen. Miért nem próbálsz meg közeledni hozzá? Hiszen nála jobbat úgyse kaphatnál!
- Megmondtam, hogy csak ahhoz megyek hozzá, akibe beleszeretek! Kérlek hanyagoljuk ezt a témát! - annyira elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem, hogy Kitazawa-kun épp az asztalunk felé tart. gyorsan lehajtottam a fejem, hátha csak megkerül minket és máshová megy, ám nem volt ekkor szerencsém.
- Izé.. - szólalt meg végül, mire felemeltem a fejemet.
- Mit szeretnél? - kérdeztem félénken, mire mindenki az étteremben felénk fordult. Na ez aztán a ciki helyzet.
- Kitazawa Shusaku vagyok! - nyújtotta felém a kezét. Na várjunk csak. Már egy éve vagyunk osztálytársak és most mutatkozik be? Hát én nem értem ezt a srácot. Mindenesetre már megint elérte, hogy rajta kívül ne figyeljek senki másra, csak rá.
- Sugihara Harumi vagyunk! - fogtam meg a kezét, mire nyomott egy puszit a kézfejemre. hirtelen kedvem lett volna elájulni. Tény, hogy még senki sem csinált ilyet, legfőképpen egy ilyen srác nem, mint ő. - Miért mutatkoztál be?
- Mert csak most vettem észre, hogy idejársz, szóval gondoltam bemutatkozok neked! - eleresztett egy mosolyt, a gyomromban pedig pillangók kezdtek el vadul cikázni. Miért csinálják ezt velem? Hiszen a szerelem első látásra nem létezik! Vagy ezek szerint mégis?
- Minden lánnyal ezt csinálod? - súgtam a fülébe, mire elnevette magát.
- Csak ha olyan szépek, mint amilyen te is vagy! Üdv nálunk! - azzal fogta magát és már ment is vissza a többi fiúhoz, akik vigyorogva integettek nekem. Hát ez remek, mikor azt gondoltam megúszom problémák nélkül, pont akkor tetszem meg az iskola leggazdagabb tanulójának.